Békeidőben, a pandémiaelőttiidőkben, így a húsvéti ünnepekkor, naponta százak mennek el mellettünk az utcán, a bevásárlóközpontban, a repülőtereken... Néha ismerősök is, akiket észre se veszünk, vagy már későn tudatosodik bennünk, hogy miért is mosolyogtak ránk. Véletlen találkozások - mások meg sorsszerűek. Mert egyetlen találkozás is fordulópontot jelenthet, ha az ember őszintén keresi a reményt, az életet.

 

A húsvéti találkozások az élet találkozásai. A nagypéntek gyásza, vesztesége, a sötétség, a halál, a csalódás után. Asszonyok mennek a sírkertbe, de Jézus teste helyett csak egy üres sírt találnak. A halálra voltak felkészülve, de az angyal az élet, a feltámadás örömhírét mondta el nekik, és az asszonyok hittel fogadták a jó hírt. Sietve vitték a reménység üzenetét a többi tanítványnak.

 

Jézus tanítványai számára először súlytalan volt ez a találkozás. Fecsegésnek tartották az asszonyok beszédét. Nem hittek nekik. Ki-ki a maga temperamentumából reagált. Péter azonnal elment a sírhoz, így ő személyesen is meggyőződhetett a történtekről. A kevésbé idealisták feladták a reménykedést és otthagyták Jeruzsálemet. Nem találkoztak a húsvét üzentével. Nem várták meg az életet, a reményt.

 

Két tanítvány Emmaus felé ballagott. Csalódottan, reményvesztve, kérdésekkel tele próbálták megérteni a történteket. Jézus melléjük szegődött a poros úton, együtt ment velük, majd érdeklődve kérdezte, miről is beszélgetnek. Kleopás ezt mondta neki: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt?” (Lukács 24:18.) Jézus meghalt, a remény szertefoszlott. „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, a ki meg fogja váltani az Izráelt.”

 

Mennyi mindent reméltünk már életünk során! Hittük, hogy a jó emberekkel csak jó dolgok történnek. Hittük, hogy a jó szándék elég lesz, hogy jól alakuljanak a dolgok. Hittük, hogy a több munka, több idő, nagyobb erőfeszítés végül csak megtermi majd az áhított eredményt. Valami mágikus, gyermeki hittel hittük, hogy velünk nem történhet rossz, legalábbis a legrosszabb biztosan elkerül. Biztosak voltunk benne, hogy Istennek ezt meg ezt kellene tennie az életünkben. Azt reméltük, Jézus már ezen a földön meg fog majd váltani. Megóv a súlyos kórtól, a szenvedéstől, veszteségtől, magánytól, szégyentől, félelemtől. Hogy többé nem leszünk sebzettek, árvák, a fájdalom gyermekei. Hogy végre az élet következik, a siker, a győzelem. De úgy tűnik, reményünk megalapozatlan volt. És nincs kegyetlenebb dolog a remény halálánál.

 

Komoly erőfeszítéseket tettünk valamiért, valakiért, s hirtelen minden összedőlt. Beletettük az életünket egy ügybe, végül el kellett engedni mindent. Nem egyszerű elengedni valamit, amiben hittünk. Egy ilyen mély csalódás után nehéz újra hinni az életben, nehéz elhinni, hogy van feltámadás. Nem egyszerű túllépni a belső forgatókönyvön, ami szerint eddig láttuk a dolgokat. Megesik pedig néha, hogy saját látásunk akadályozza, hogy felismerjük, mi is történik valójában, ki szegődött mellénk az elkeseredés útján, kérdéseivel próbálja kinyitogatni a szívünket, szemünket.

Milyen gyengéd szeretet, milyen meleg szavak, milyen ismerős, bensőséges mozdulatok és gesztusok! Amikor Jézusnak beszélünk Jézusról. Amikor a Reménynek beszélünk a szertefoszlott reményünkről. Amikor az Ácsnak beszélünk az elveszett munkánkról. Amikor a Meggyalázottnak beszélünk a megalázottságunkról. Amikor a Megostorozottnak beszélünk a betegségünkről, fájdalmunkról. Amikor a Megfeszítettnek beszélünk a veszteségünkről. Amikor a Feltámadottnak beszélünk a kilátástalanságunkról. Amikor a Királynak beszélünk a szegénységünkről. Amikor a Mindenhatónak beszélünk az erőtelenségünkről. Amikor a Szeretetnek beszélünk a megbántottságunkról.

 

Akkor Jézus nem megy el az emmausi tanítványok mellett. Melléjük szegődik, hagy nekik időt a feldolgozásra, megértésre. Nem a korrekcióval, prédikációval kezdi. Kérdez és nem kioktat. Meghallgatja a panaszokat, és szelíden rávezet a történések összefüggéseire. Hogy Jézus nem vereséget szenvedett, hanem legyőzte a sátánt, a halált, a bűnt, az önzést, a reménytelenséget, a depressziót, a kilátástalanságot, a fájdalmat, a félelmet. Hogy húsvét hajnalán valami örökkévaló kezdődött az ember életében.

 

Akkor Jézus nem megy el mellettünk, még ha te vagy én el is mennénk Jézus mellett, a húsvéti új élet mellett. Jézus arról se mond le, aki már lemondott róla. Téged is lát, melletted se megy el. Akkor sem, ha te néhányszor már elmentél a húsvét üzenete mellett. Ha a csalódások, meghiúsult remények, a megnemértett fájdalom miatt feladtad már ezt a történetet. Őt nem rendíti meg a csalódás, kiábrándulás, félelem. Utánad megy, és ott kapcsolódik hozzád, ahol épp vagy. Talán úgy érzed, hogy nincs már több remény, de Jézus egy ideje már ott gyalogol melletted, csak eddig még nem ismerted fel őt. Ott sétál melletted a betegségben, bizonytalanságban, fájdalomban, elcsüggedésben, depresszióban. Elmegy érted az iskoládba, a munkahelyedre, a kórházba, a klubba, a partira, a tévé elé, az internet elé, a magányodba, a depresszióba, a kihasználtságodba, a legmélyebb zugokba - és a sikereid közé, az elismertségedbe, a hegytetőre is. Ő nem közömbös irántad. Megáll melletted és életet szól.

 

Jézus él és ma is életet szeretne szólni azok mellett, akik meghallják az életre hívó szavát. Az emmausiaknak is idő kellett a felismeréshez. Eleinte csak annyit éreztek, hogy ez a beszélgetés most valami jó, valami olyan, ami nagyon kell a szívüknek, lelküknek. Ezért unszolták és kérték, hogy térjen be hozzájuk, maradjon velük az éjjel. Az otthonukban, az asztal mellett hirtelen megnyílt a szemük és felismerték Jézust. Aztán visszatértek Jeruzsálembe.

Jézus szívesen betér hozzád, megnyitja a szemed, életet és reményt ad neked. S aztán térj vissza a Jeruzsálemedbe, ahol újraindul az élet.