– Az épület eredetileg imaház volt, aztán a Baptista Szeretetszolgálat Utcafront részlege pályázatot adott be: ennek az volt lényege, hogy Miletics Marcell (ma a Baptista Szolgáltató Centrum igazgatója) arra irányuló törekvéseket indított el, hogy a fővárosi drogosok közül sokat saját érdekében vidékre költöztet, így csökkenti a budapesti kábítószeresek számát, és ad lehetőséget a biztonságos újrakezdéshez – idézi fel a kezdeteket Tibor. – Így a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány megvehette ezt a házat Debrecenben. Marcell a budapesti, leállni szándékozó drogosokat ide irányította, hogy az eltérő környezet is segítsen rajtuk. A működési engedély szenvedélybetegek lakóotthonára szólt, s nyolc rászorultnak nyújtott elhelyezést.  

Tőkés Tibor 2004-ben került a Boldogkerthez, majd egy újabb pályázat útján emeletet építettek az eredeti családi ház fölé, s 2006-ra megduplázták a lakók számát.

– A debreceni utcai szociális szolgálatot 2007-ben szerveztük meg a fővárosi Utcafront mintájára, de a vidéki sajátosságokhoz alakítva – veszi át a szót Marton Krisztina. – A „klasszikus” hajléktalanságra, elsősorban az alkoholbetegekre fókuszáltunk. Elindítottuk az eset munkát az utcán, és igyekeztük arra motiválni a rászorultakat, hogy próbáljanak kezdeni valamit az életükkel. Az elesetteket kórházba vittük, majd az arra vállalkozni igyekvők érdekében fizikai és lelki rehabilitáció következett. Ha erre éppen a Dunántúlon adódott lehetőség, akkor oda vittük el őket az autóval. Mindig az adott esetből vontuk le a következtetést, azt, hogy a gyógyuláshoz éppen mire van szükség. Idővel olyan bázist tudtunk kialakítani, hogy bőven volt adományunk: ha cipő kellett, akkor az, ha ruha, akkor azt sem nélkülöztük. A szenvedélybetegeknek nem kellett szembenézniük azzal, hogy bár tönkrement az életük, nincs hová menniük és nincsen semmijük. 

Már két csapat dolgozott a cívisváros utcáin, amikor – 2010-ben – Kriszta váltott, és az utcáról bejött dolgozni a lakóotthonba. Nagy szükség volt a munkájára, hiszen akkoriban egy uniós pályázatból jutott felújításra és reintegrációs programra is. Hazai viszonylatban, szociális területen ez volt a Baptista Szeretetszolgálat egyik első ilyen nagyobb pályázata: 34 millió forintot költhettek el egy komplex programra, tizennégy hajléktalan, szenvedélybeteg férfit és nőt tudtak rehabilitálni, képezni, tudtak nekik albérlet-támogatást nyújtani, felkészítették őket a „kinti” életre, sőt, követték őket azon az úton, ahol oly sokan megbotlanak. Aztán egy jogszabályi változással a lakóotthonok átalakultak a támogatott lakhatás otthonaivá, ahol tizenkét főben határozták meg a maximális létszámot. (Azaz bár tizennégy főt tudnak elhelyezni, de csak tizenkettő után jár az állami támogatás.) A fejlődés újabb lépcsőfokát jelentette, amikor pályázat útján akadálymentesítették az épület egy részét, s ezzel négy kerekesszékes, vagy látás, hallássérült rászorult elhelyezését tudják megoldani. Ez ma még nagyon sok intézményben hiányzik.

– Telt házzal működünk, csak férfiakat fogadunk 18 éves kortól. Megfordul és gyógyul nálunk drog- és alkoholfüggő, de még játékszenvedéllyel küszködő is – folytatja Tibor. – Azt tapasztaljuk, hogy azok maradnak hosszú távon józan állapotban, akik az úgynevezett 12 lépéses program alapján akarják újrakezdeni az életüket. Ennek szellemiségében mi kísérjük őket végig az úton, melyen fontos mérföldkövek az önsegítő csoportok foglalkozásai.

Hármasban számolgatjuk, és kiderül, hogy a drogosok és az alkoholisták aránya nagyjából fele-fele a házban.  Sikerélmény? Ez mindenkinél másként jelentkezik. Van, amikor ez egy jó beszélgetéssel, egy őszinte felismeréssel születik meg, vagy egyszerűen csak azzal, ha csendben és nyugalomban eltelik egy újabb józan nap.

– Én az eredményességet általában a számok nyelvére fordítom le – összegez Tibor. – Azt, hogy éves szinten mennyien fordultak meg nálunk, hányan estek vissza, aki itt lakik, az absztinens marad-e, aki kiköltözik, az a rendezett életvitel felé indul-e? Ilyen eredmények jelentik a sikert. De a számolgatás közben nekünk elsősorban abban kell bizonyosnak lennünk, hogy hozzátettük az eredményességhez a magunk munkáját. Arra jöttem rá, hogy az élet minden területén lehet olyan problémákkal találkozni, mint amilyenekkel mi szembesülünk, legfeljebb nálunk a szélsőségek fokozottabban jelentkeznek. De legalább mindenki tiszta lappal játszik.

– Nekem nagyon fontos, hogy ne égjek ki, ezért folyamatosan beszélünk Tibivel az esetekről. Túl lehet élni a sikertelenséget, de fontos, hogy ne egyedül viseljük el, mindig beszéljünk róla – vallja Kriszta, aki beszél arról is, hogy a több éve tiszta, idősebb szenvedélybetegekkel megbeszélik egy-egy újonnan érkezett problémáját, hiszen tudják, nagyon sokat lehet tanulni a drogosoktól. A tapasztalatok szerint a lakók tökéletes érzékkel ki tudják szűrni, hogy ki az, aki nem az otthonba, közéjük való. – Ez mindig bejött, még akkor is, amikor mi másként gondoltuk a felvételkor. Így aztán megbízunk a döntéseikben.  

Miként változik az általános helyzet a kábítószerek világában? A szakemberek nem sok jót mondhatnak erről, szerintük sem az alkohollal, sem pedig a droggal kapcsolatban nincs javulás. A dizájner drogok sokkal előbb lepusztítják az embert, mint a korábban használtak, de a magyar néplélek olyan iszonyatosan sérült, hogy még egy füves cigarettát sem tudunk „normálisan” használni. Mit jelent ez? Sokan meglévő szorongásaikra, halmozódó lelki és szociális problémáikra használnak kábítószert vagy alkoholt, gyógyszert, és később napi szinten válnak függővé ennek hatására. Éppen ezért összetett, hosszú folyamat a segítségnyújtás is, amely nem csak a szerhasználat abbahagyására vonatkozik és tele van buktatókkal.

Károly esete Kriszta egyik sikersztorija. Vele akkor foglalkozott először, amikor a 32 éves férfi még az utcán élt.

– Jött a jelzés, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, mert drog- és alkoholfüggő. Kunyhóban élt egy öreg alkoholistával a város szélén. Felkerestük, és sok-sok beszélgetés után eljött hozzánk, ruhát és cipőt adtunk neki, s úgy „tereltük”, hogy menjen rehabilitációs intézetbe. Kijózanodott, de ahogy onnan eljött, újra visszaesett. Ez többször megismétlődött. Aztán a mi szeretetmorzsáink megmaradtak a lelkében, mert érezte, hogy folyamatosan fogjuk a kezét. Pedig önfejű volt, nagyon nehezen fogadta el a segítséget. Ma Angliában dolgozik, józan, angol barátnőjével osztja meg a napjait.

De dolgoznak azok is, akik a Boldogkertben élnek, hiszen fontos, hogy a rendszeresség visszatérjen az életükbe.  Tőkés Tibor debreceni, és sok oldalról ismerte a kábítószerek és az alkohol világát, mielőtt a város Drogambulanciáján kezdett dolgozni. 

Képzett szakember, hiszen az egyetemen elvégezte a szociálpolitika szakot. Az ezredforduló táján egy úgynevezett alacsonyküszöbű intézetet vezetett egy másik segélyszervezetnél, s akkor hívta el a Baptista Szeretetszolgálat. Tibor azt mondja, a váltás szakmai kihívást jelentett számára.

Marton Kriszta is a cívis város szülötte, szociálpedagógia szakon diplomázott, majd a szenvedélybeteg közösségi ellátás területén állt először munkába. Párja ötödik éve gyógyult, előtte alkohol- és drogfüggő volt, ezért Kriszta jól tudja, mit jelent egy ilyen helyzet a hozzátartozónak. Idővel a meglévő mellé megszerzett egy újabb szakirányú, addiktológiai diplomát.

A Boldogkert fölött esőfelhők gyülekeznek, mintha a sok vágányát vesztett emberi életvonat gondjainak szimbóluma volna. Kriszta és Tibor a kapuig kísér. Búcsúzóul Kriszta még felidéz egy szívhez szóló pillanatot, amit nemrég élt át a fővárosban. 

– Vettem egy hajléktalantól Fedél Nélkült, Szenczy Sándor fényképe szerepelt a címlapon. A villamoson utaztam éppen, amikor egy másik szegény ember, látva nálam az újságot, a címlapra intve megkérdezte, hogy „Te őt ismered?” „Igen, ő a főnököm”, válaszoltam. És akkor az az ember felemelte a kezét, majd áldást mondott rám és a munkámra.