A nap szárazra égeti a vidéket, a mezőföldi táj mintha levegőért kapkodna a forróságban. Káloz és Sárbogárd között egy viszonylag rendben lévő műút húzódik, onnan kell lefordulni a puszta felé, a semmi peremére. Messze távolban sehol egy ember, csak Melinda, aki minden erőfeszítését mozgósítva két gyermeket nevel. Dávidka sajnos súlyos beteg lett, csak egy transzplantáció, illetve saját testvére menthette meg az életét. A nővére évekkel ezelőtt egyetlen lehetséges donorja volt a beavatkozás során.

Az elmúlt esztendők próbára tették nem csak Melindát, de a lányt és a kisfiút is. A mindennapok nehéz robotjából szabadította ki őket nemrégiben a Baptista Szeretetszolgálat remek akciója. Baricz Dezső jótékonysági programszervező – nagylelkű és önzetlen támogatóinknak köszönhetően – legutóbb kirándulásra, egy kis üdülésre hívta Demjénbe a rászorulókat, közöttük Melindát és gyermekeit, Dávidkát és Melikét is. Történetük igazán szívszorító.   

Dávidka, Melinda az édesanya, Baricz Dezső programszervező és Melike, a donor

– Dávidka kilenc és a nővére, Melike tizennégy éves – kezd bele életük drámai epizódjának elbeszélésébe az édesanya, Moravecz Melinda. – Elváltam, és én egyedül nevelem a két gyermeket. Egy ideig Sárbogárdon laktunk, ám aztán ide költöztünk a pusztába, mert messze akartunk lenni az anyósomtól, mert nem bizonyult kiegyensúlyozottnak a kapcsolatunk. Amíg volt rá lehetőségünk, malacoztunk, állatot tenyésztettünk. De a férjem sajnos mentális betegséggel küzd, és bár nem rossz ember, miután az utolsó fél évben már gyakran félnem kellett tőle, úgy gondoltam, jobb lesz inkább elválni. Ő is egy áldozat, hiszen a betegségével élete végéig orvoshoz kénytelen járni.

Melinda kap gyerektartást a volt férjétől, de az iskolakezdés előtt mégis hitelt kellett felvennie. Dávidka sajátos nevelési igényű, beilleszkedési, viselkedési, magatartási zavarral küzdő gyermek, akinek gyakran vannak dühkitörései.

– Az én öreg, rossz autómmal szoktam elvinni őket az iskolába, de amikor hajnalban piacozni megyek, olyankor ott alszanak az apukájuknál. Ő viszi el őket, és én, amikor végzek a munkával, megyek értük az iskolába. Nagyon nehéz megélnünk, mert teljesen változó, mennyit tudok keresni a piacon. Megtörténik, hogy még annyit se kapok, amiből a helypénzt és az üzemanyag költségét ki tudom fizetni. Sokszor örülök, ha hideg ételt tudok vásárolni a gyerekeknek.  

A nagyobb bajok akkor kezdődtek, amikor azt vették észre, hogy Dávidka erősen köhög. Sokszor szinte hörgött. Nem működött az immunrendszere, kétoldalú tüdőgyulladása lett és édesanyjával egy hónapot a székesfehérvári kórház intenzív osztályán töltöttek. Aztán sorozatos vizsgálatok következtek, mire megszületett a rémületes diagnózis: hiper-IgM szindróma.

Úton a gyógyulás felé...

– Folyamatosan kapta az oxigént és azt mondták, csoda, hogy túlélte azokat a napokat. Eleinte senki nem tudta, mi történik Dávidkával, aztán miután kiderült, mi a betegsége, kijelentették, hogy meghalhat, vagy nem él sokáig. Sürgősen donort kellett keresni, de sem én, sem az apukája és senki más a családból nem felelt meg – egyedül a testvére, Melike.

A hiper-IgM szindróma egy ritka elsődleges immunhiányos betegség, amelynél a szervezet nem tud normális mennyiségű IgG-t és IgA-t termelni, míg az IgM szint normális vagy magas. A betegek fogékonyak a súlyos fertőzésekre, ami gyakori tüdőgyulladást és krónikus hasmenést okozhat. A kezelés alapja az immunglobulin-pótlás és a csontvelő-transzplantáció.

– Az én két gyermekemnek vajból van szíve, ha másmilyenek is. Ezt csak azt tudja, aki átélte velük a megpróbáltatásokat. Egyszer megkérdeztem Melikét, mit kívánna, ha nem lenne a kívánságának semmilyen akadálya? És ő nem azt válaszolta, hogy repülővel elutazna valamelyik tengerpartra, hanem azt mondta: legyen anya egy olyan autód, ami nem zörög! Szerencsénkre Melike segíthetett, mert nagyon sok kisgyerek azért megy el, mert nem találnak időben donort, és feladja a szervezet a küzdelmet. Melike akkor ötéves volt, és szegény nagyon szeretett játszani lovakkal, babákkal, de a beavatkozás óta más lett: egy nagylány. Mondtam neki, ő az egyedüli, aki tud segíteni, ez az egyetlen esélye, hogy a testvére életben maradjon. Szegény ötévesen elsőre azt válaszolta, hogy persze, segítek, aztán később már nem akarta a beavatkozást, de mondtuk neki, muszáj megtenni. Aztán bekerült Melike a műtőbe a sok idegen ember közé. Szerintem máig nem tudta feldolgozni a történteket, mert néha olyan furcsa…

A transzplantáció után Melindát, az édesanyát hosszú hetekre befektették a kisfiával a steril szobába. Dávidkából csövek lógtak ki, Melindának pedig meg kellett tanulnia, mikor mit kell tennie, a nővérek csak akkor léptek a szobába, ha az elkerülhetetlen volt.

Melinda mindenkitől távol él a két gyerekkel, de megpróbál számukra mindent megadni, ami tőle telhető

– A steril szobában néha 10-13 órán át étlen-szomjan voltam, néha úgy éreztem, megőrülök. Tudod mit irigyeltem a legjobban? A levegőt! Odabent fulladsz a maszkban. Amikor kinyílt a boxajtó, irigykedve néztem azokat, akik már kint lehettek és arra gondoltam: nekünk mikor nyílik ki az ajtó végleg? Nekem kellett mindent tisztán tartani, mert ha valami elfertőződött volna, az Dávidka életébe kerül. Volt, hogy szegény annyira rosszul lett, hogy felül hányt, alul hasmenése volt, a sugárkezelés idején egy hétig ki volt ütve, csak mereven bámult maga elé. Csövön keresztül kapta a gyógyszert, egy kézzel a Dávidkát fogtam, a másikkal a hányást töröltem. De hála Istennek a beavatkozás sikeresnek bizonyult, Dávidka él: 2018 februárjában történt meg a transzplantáció, és most értünk el odáig, hogy nem kell három havonta, hanem csak évente kontrollra mennünk. Tudjuk, hogy mindkettőjüknek jó a vérképe, mert Melikét is egy évig vizsgálták. Dávidkát szigorúan ellenőrzik, nézik a csontsűrűséget, szemészetre, kardiológiára és pszichológushoz járunk, ezekkel az eredményekkel járok vissza Budapestre.

Melinda körbe vezet a házban és látom, hogy a szobákra nagyon ráférne egy festés, de az édesanya mindent nem tud elvégezni. Arra gondolok, talán valaki önkéntesen segíthetne ebben. Gondot okoz az is, hogy Dávidka a betegsége miatt soha nem evett úgy, mint más kisfiúk, és most sem eszik rendesen, csak néhány ételt fogad el. Amikor szóba hozom a demjéni utazást, Melindának boldogan csillan fel a szeme!

Dávidka ma már tud mosolyogni... 

– Hatalmas segítséget jelentett az a néhány nap, rendkívül nagy örömet okozott nekem és a gyerekeknek! A szállodai szoba csudaszép volt, mindent megcsodáltam én is, mint egy kisgyerek. Nagyon jól éreztük magunkat, egész nap úszkáltunk, kirándultuk, még a bazilikában is jártunk. Hálásak vagyunk érte, hogy ott lehettünk!

Tihanyi Tamás  

Köszönjük a támogatást a Barrico Thermal Hotelnek, a Flamingo Bistro Pizzériának és a Pizza Home Egernek!