Budapest - A Baptista Szeretetszolgálat Országos Szociális Segítő Központja az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával olyan drogprevenciós projektet (KAB - ME - KMR - 17 - A –­­­­­­ 001/0 – 2017) hajt végre, amely elsősorban fővárosi és Pest megyei középfokú oktatási intézmények diákjaihoz és pedagógusaihoz jut el. A tapasztalatokról Hentes Ildikó szakmai vezető beszélt.

– Mi a legfontosabb tanulság a program indulása óta?

– Az iskolai drogprevenciós programban a diákok tanórai keretek között vesznek részt a foglalkozásokon. A külföldi és a sokévi saját tapasztalatokra építve a törekvésünk az, hogy minél hosszabb távú legyen egy-egy program. Az a cél, hogy a szakember ne csak egyszer találkozzon a diákokkal, mert az egyszeri, úgynevezett frontális előadásnak nem sok az értelme, kevés a jelentősége, lényegében nincsen semmilyen mérhető haszna. Még akkor is így van ez, ha később esetleg úgy nyilatkoznak a fiatalok, hogy jól érezték magukat az előadáson.

– Mi lenne az ideális megoldás?

– A külföldi tapasztalatok is azt mutatják, hogy vannak országok, ahol több évig tartó programokat szerveznek, s ezeket beépítik a tanmenetbe. Ez így történik nem csak a drogprevenció területén, hanem egyéb, például az egészséges táplálkozást, vagy a szexuális felvilágosítást érintő témákban is. Ezek sok országban teljesen természetes módon zajlanak éveken át. Magyarországon az iskolai drogprevenciós programok már több év óta úgy épülnek fel, hogy a segítő szervezetek nagyjából ötször negyvenöt perces időkeretben találkoznak a diákokkal, osztályközösségekkel.

– Milyen a fiatalok hozzáállása?

– Az én tapasztalatom a folyamatos változásról szól. Korábban, mondjuk a saját generációmnak teljesen természetes volt, hogy elkezd egy középiskolát,  és azt abban az intézményben be is fejezi. Nem tudom, akkoriban mi volt a tizenéves gyerekekkel, de többnyire el tudták dönteni, mit akarnak majd az életben, milyen középiskolát akarnak elvégezni, és ha az adott szakma iránt olyan nagy elhivatottságuk mégsem volt, akkor is maradtak azért, hogy megszerezzék a bizonyítványt, az adott végzettséget. Körülbelül 10-12 éve kezdődött el az a folyamat, amelynek a jellemzője az lett, hogy ma már ez nem természetes. Létezik egy réteg a középiskolások között, akik vándorolni kezdenek. Ha a diáknak nem tetszik az egyik iskola, átmegy egy másikba. Vannak olyan diákok, akik 16 éves korukra már a harmadik iskolát járják, harmadszorra találkoznak valamilyen szakmával és más osztályközösséggel, s nyilván ez a helyzet kihívást jelent a pedagógusok számára is.  

– Mennyire veszélyeztetettek ők?

– Ezek a diákok már 16 évesen sem tudnak beilleszkedni az iskolai közösségbe, mert önállónak és felnőttnek tartják magukat, és persze kellően önfejűek is ehhez. Mert megtehetik, hiszen ha valami nem tetszik nekik, a szülő már viszi is őket egy másik intézménybe. Az ilyen diákokban gyorsan felmerül, hogy már nem is akarnak tanulni, semmivel nem lehet őket motiválni, a problémák pedig csak sokasodnak. Ráadásul az iskolák tudják, hogy kevés az esélyük az integrációra, ezért fel sem veszik azokat, akik korábban már két-három helyet megjártak. A baptista iskolák szerencsére nem ilyenek, azok nagyon befogadó, jó közösségek, ahol a tanárok igyekeznek mindent megtenni azért, hogy szakmát kapjon a diák. 

– Elegendő az öt alkalom?

– Az ideális az volna, ha nem csak egy évig tartana egy program, hanem folytatódna a következő esztendőben is. Ha tíz éve kapcsolatba kerültünk egy iskolával, teljesen természetes volt, hogy végig csináltuk a teljes programot. Ma már olyan hihetetlen nagyságú a leterheltség, olyan plusz kötelezettségek vannak, hogy alig-alig tudják beilleszteni a tanmenetbe ezt a korábban „jól működő” ötször negyvenöt percet. Attól függetlenül, hogy elismerik a program fontosságát. Ilyenkor vissza kell lép–ünk.

– Mennyire értik a diákok, hogy miről beszélsz nekik?

– A mai fiatalok már iszonyú mennyiségű, egyébként teljesen felesleges és értelmetlen információval találkoznak. Ez persze az egész társadalomra igaz. Jellemző, hogy egy másfél perces híradásból egy-két mondatot megjegyeznek, és arra építik fel a tudásukat. Ez igaz a drogokkal kapcsolatos tudásukra is. Sok tehát az alaptalan hír, és ezért elég nagy zavar van a fejekben. A program feladata ezért az is, hogy megtanítjuk megszűrni az információkat. Sokak számára Isten létezése nem egyértelmű, mert nincs bizonyítva, viszont ha egy hírportál bejelent valamit, azt egy az egyben beépítik a személyiségükbe, mert mindenféle kérdés nélkül elhiszik. A foglalkozásokon gyakran kapunk a  szókimondóbb diákoktól megrovást, hogy egyáltalán minek beszélünk ilyenekről. Úgy látják, ha fáj valamilyük, bevesznek egy gyógyszert, amitől a fájdalom elmúlik. Ezt várják el tőlünk is: eljönnek egy negyvenöt perces foglalkozásra, és nekem garantálnom kellene, hogy az alkalom végére mindent megtanul, lebeszélem a drogokról és megmentem az életét. Nehéz elérni, hogy hosszabb távon gondolkozzanak és tervet készítsenek az életükről. Csak rövid távon gondolkodnak, és ez is a virtuális világ bűne. Ha valamit nem értenek, azt hiszik, akkor az már felesleges. Sajnos néha a foglalkozások idejének felét már az kitölti, hogy megértessük a hosszabb távú gondolkodás fontosságát. Nagyon sok váratlan helyzet adódik, amikor olyasmi kerül szóba, ami nem feltétlenül kapcsolódik a drogokhoz, de nekem meg kell tudnom válaszolni, tudnom kell róla beszélni.