„Két testvéremmel szoros kapcsolatban és szeretetben nőttünk fel. Én egyedülálló anya lettem, egy gyönyörű kisfiú édesanyja. Viktor fivérem komoly fiatalember, Gyuri pedig most járja a szakmai tanulmányok útját. Csupán 19 éves, de az utóbbi egy éve rémálom volt.

A gondok 2014 szeptemberében kezdődtek, amikor szemfájásra, majd kettős látásra panaszkodott. A szemész azonnal CT-re küldte: azt mondták, van valami a fejében, de nem tumor. Hosszas járkálás után jutottunk el egy ideggyógyász főorvoshoz SM gyanú miatt. SM? Kérdeztem, mit jelenthet ez, hiszen addig nem hallottam erről a betegségről. Az MRI-vizsgálat után a doktor úr arról tájékoztatott, hogy az agytörzsön van egy góc, amelynek a viselkedése azonos a szklerózis multiplex betegségben szenvedő betegek agyi gócával. A hír azonnal földhöz vágott mindannyiunkat, Gyuri depressziós állapotba került, mert a betegség gyógyíthatatlan, csupán szinten tartható. Szteroidos infúziót kapott akkor, két hétig volt kórházban. A szteroidoktól legyengült az immunrendszere, és amikor szelet kapott, az arca bal oldala lebénult. Újabb kórház és elektromos arckezelés várt rá. Miután hazajött, még hosszú ideig autóval jártunk a kezelésekre, az iskolából kimaradozott a sajnálatos helyzet miatt, de igyekezett nem lemaradni.

A szalagavatóján már teljes volt a mosolya, akkor azonban már kapta az injekciós kezelést. Heti háromszor itthon kellett szúrnia magát. Minden alkalommal sírt előtte, siratta az elmúlt fiatalságot, a gondtalan 18 éves napjait, és féltette a jövőjét. Nem tudtuk, hogyan lesz tovább, csak bizakodva búcsúztunk a rossz évünktől, pedig az igazi baj csak ezután kezdődött.

Húsvétot ünnepeltünk, ettünk, játszottunk, együtt voltunk, édesanyám is büszkén pillantott a családra. Gyuri hirtelen nagyon fáradt lett, s a feje is iszonyatosan fájni kezdett. Egyre csak romlott az állapota, s ez aggodalommal töltött el mindannyiunkat.

Kórházba mentünk, éppen kontrollvizsgálatra, fejfájás-csillapítót javasolt neki az orvos. Homályos látása miatt kértünk beutalót a szemészetre, ahol azonnali MRI vizsgálatot kértek. Azután hazajöttünk, Gyuri pedig újra kórházban maradt. Az éjszaka kétségbeesetten hívott fel, hogy az ügyeletes neurológus orvos kielemezte a látott képet, és rossz híre van. A fejében az elváltozás nem góc, hanem tumor, ami úgy megnőtt, hogy elzárta az agyvíz útját és túlnyomást okozott, azonnali sebészi beavatkozásra van szükség. Bementünk az éjszaka közepén hozzá, Viktor testvérem vigyázott a fiamra.

Aznap éjjel megszakadt a szívem. Éreztem, ahogy ezer darabra törik, és félelem töltött el. Láttam a mindig mozgékony és életvidám kistestvéremet a földre rogyni a kórház folyosóján. Amikor átöleltem, éreztem a fájdalmát, a félelmét, teljes testéből remegett és keservesen sírt. Úgy, ahogy még senkit sem láttam. Tizenkilenc évesen szembenézett a halállal, az elmúlással. Máig hallom, ahogy azt kérdezi: „Meg fogok halni?” Azt válaszoltam, nem hagyjuk, de nagyon féltem.

Gyurit április 16-n átszállították a Pécsi Idegsebészeti Klinikára.

Ott akartam lenni mellette, támogatni, segíteni, együtt lenni vele bármi is történjék. Ezt meg kellett tennem. Édesanyámra bíztam a kisfiam felügyeletének gondját arra az időre, amíg a testvérem mellett voltam.

A Baptista Szeretetszolgálat egyik munkatársán keresztül szállást és segítséget kaptam, így utazhattam április 17-én Pécsre Gyuri után. Aznap délután egy órakor betolták a műtőbe sürgős, életmentő beavatkozásra, a felgyülemlett agyvizet kellett elvezetni. Ott voltam vele, láttam a félelmet, mi több, a rettegést a szemében. Idegörlő, hosszú műtét következett.

Hála Isten segítségének, a doktor úr tapasztaltságának és védőangyalainknak, a műtét sikeres volt, Gyuri épségben tért magához és a tumorból is sikerült mintát venni. Ennél szebb szülinapi ajándékot magamnak nem is kérhettem volna. Bár az eredményre várni kellett, bíztató volt, hogy nem kezdett nőni a tumor. Gyuri pedig lábadozott a műtétből.

Szerencsére a biopszia jó eredményt hozott: a tumor jóindulatúnak, sugárérzékenynek bizonyult.

A ballagáson büszkén álltunk. Boldogok voltunk. Tudtuk, a közvetlen veszély elmúlt, és Gyuri készen áll az újabb harcra a rák ellen. Békésen lezárhatta az iskolaéveit. Másképp kellett volna lennie, de ott volt.

A sugárkezelés majdnem két hónapig tartott. Nagyon hosszú idő ez távol a családtól. Gyötrelmesen lassan teltek a napok, s azt hittük, sosem érnek véget, de együtt voltunk, s azt hiszem, ez óriási segítséget jelentett. Gyuri kezdett egyre jobban lenni, s bár kettős látása nem javult, visszatért gyors felfogóképessége.

Aztán a kezelés vége után az MRI már más képet mutatott. Az orvos szavai ezek voltak: „Ezért a csodáért érdemes dolgozni.” A tumor a harmadára csökkent.

Bizakodva, jó hírekkel tértünk haza, boldogok voltunk, hogy végre otthon lehetünk. Gyuri leérettségizett az osztálytársaival, és nagyon jó eredményt produkált. A nyár alatt igyekeztünk újjáéledni. Bízni abban, hogy a rémálomból hamarosan felébredünk, és Gyuri újjászületik.

Kirándultunk, pihentünk, rendeztük lelkivilágunkat, vigyáztunk egymásra.

Októberben ellenőrző MRI-vizsgálatra utaztunk vissza Pécsre. Boldogan mondhatom, Gyuri újjászületett, meggyógyult, legyőzte a rákot. Óriási megkönnyebbülés, boldogság, hogy bár minden megváltozott, más lett, Gyuri újra egészséges.

Hálásan köszönjük mindazoknak, akik segítettek, mellettünk álltak, szeretettel, bizalommal. Köszönöm Vető Ferenc, Horváth Zsolt, Mangel László és Barla Sándor doktor úrnak, az összes ápolónak, nővérnek és technikusnak. A családunknak, a rokonainknak, a barátainknak, a rudolftelepi lakosoknak, az Irinyi szakközépiskola tanárainak, lelkészének, diákjainak, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársainak, akik támogatásával testvérem mellett lehettem a legnehezebb időszakban: Vas Sándornak, Gyurok Ernő igazgató úrnak és Ferenc Tibornak.

Minden jólelkű embernek, aki imájába foglalta Gyurit, és természetesen nagyszüleink védő szárnyainak és Isten kegyességének és áldásának”.