Fotó: Miletics Marcell, a Baptista Integrációs Központ igazgatója és Kutiné Ádám Szilvia, a Maglódi utcai telephely vezetője

– Programjaink futnak, azaz folyamatosan dolgozunk, a szükség pedig egyértelműen ott van az utcán – szögezte le a szakember, aki szerint az emberi szükségletek nem ismernek határokat. – Mit teszünk mi általában? Adunk egy tál ételt, egy pokrócot… Azonban a takaró rövid idő után elhasználódik, a hajléktalan másnap újra éhes lesz. Az ártalomcsökkentő kezelésekben mindenképpen sikeresek vagyunk. De ez tényleg csak az ártalomcsökkentés világa: a krízisautó, a hajléktalan-ellátás, az ételosztás…

Miletics Marcell azt mondja, létezik határozott elképzelés a szociális problémák megoldására.

– Azért gondolkodunk olyan rendszerekben, amelyek a hajléktalan-ellátásból való kilépést biztosítják, mert ez a rászorult embert egyik helyzetéből egy másikba helyezi át. Ez pedig fejlődés, növekedés.  Ezért gondolkodunk közfoglalkoztatásban is, de valahol a közszolgáltatás csupán a szegénység ártalomcsökkentő kezelése, és nem jelent megnyugtató megoldást. A megoldás a foglalkoztatás-politika, a lakáspolitika eszközeinek és lehetőségeinek hatékony alkalmazása lenne, illetve e kettő összekapcsolása a hajléktalan-ellátással.     

Egy segélyszervezet persze csak a maga eszközeivel dolgozhat: örülni kell annak is, ha egy-egy tál ételt adhatunk az éhezőknek. Így történt ez például legutóbb, január 24-én, amikor magánszemélyek adományából 300 adag ételt sikerült kiosztani a Baptista Integrációs Központ Maglódi utcai telephelyén.

– Mi nyilván csak addig tudunk nyújtózkodni, ameddig a takarónk ér, abból tudunk adni, amink van.  De tudunk adni és tudunk nyújtózkodni, és ez jó.

A Baptista Szeretetszolgálat a hajléktalan-ellátás területén jelenleg közel ezer főről gondoskodik, nekik naponta szállást, egyéni esetkezelést biztosít és különböző adományokat oszt ki a rászorultak között.

– Megpróbálunk az embereknek biztonságot adni: ez a mi legfőbb feladatunk, az, hogy a rászorultak érezhessék, van hol aludniuk, van mit enniük, és a legalapvetőbb dolgaik rendben vannak. De hogyan tovább? Beszélnünk kell az egyéni esetkezelésről és a csoportos szociális munkáról, mert ezek együtt járó folyamatok. A hajléktalan-ellátásban nagyon komoly specializáción dolgozunk, mert a hajléktalanok más és más megközelítést igényelnek. Másként él valaki a közterületen, más az élethelyzete, más a szükséglete, mint egy olyan rászorultnak, aki bentlakásos intézményben él.  Mást jelent az éjjeli menedékhely és mást a magasabb küszöbű átmeneti szálló. Tehát egy olyan megoldásban gondolkodunk, amely a meglévő emberi igényekre tud speciális, az adott ember számára megfelelő választ, ha nem is megoldást adni. Az absztinens hajléktalanok számára támogatott lakhatási rendszert építünk ki, igyekszünk az ő szükségleteiknek megfelelő segítséget nyújtani. Aztán ott vannak az idős ellátottak. Arról tárgyalunk az otthonok vezetőivel, miként tudjuk az ő speciális igényeiket jobban kielégíteni. Aztán ott vannak a kisnyugdíjasok, a megváltozott munkaképességű emberek, akik a közfoglalkoztatás területén nem tudnak elhelyezkedni. Beszélni kell az aktív szerhasználókról is, akikkel megint csak egészen másként kell foglalkozni.

Miletics Marcell arra figyelmeztet, hogy nagyon könnyű megbélyegezni az embereket, ám mindig meg kell vizsgálni, hogy az adott személy története mögött mi rejlik.

– Milyen veszteségek, traumák, fájdalmak és hiányok érték, mert ezek komplex együtthatásai, a kilátástalanság és a reménytelenség okozhatja a szenvedélybetegség kialakulását.  Gondoljunk arra, ha mi olyan dolgokon mentünk volna keresztül, mint egyesek, vajon élnénk-e egyáltalán? Mert még ez sem biztos. Amit az egyes ember megmutat magából, az csak egy „felület”, ám látni kell az okokat is, hogy miért viselkedik így? És nekünk azokkal az okokkal kell jól foglalkoznunk. Tehát olyan ellátást kell kínálnunk a szenvedélybetegeknek, hogy azok szívesen válasszák az otthonokat az utca helyett. Teremtsük meg a megfelelő feltételeket és fogadjuk el az embert olyannak, amilyen.