Egy román határmenti kis faluban, a cigánysoron látta meg a napvilágot, nyolcan voltak testvérek – értetlenkednék, de megelőz. – A szegénység csak egy dolog. Isten áldása kísérte egész életemet, és olyan emberek, akik mellett a nyomort is könnyebb elviselni. Édesapja megjárta a világháborút, nyolc év után tért haza a hadifogságból. Soha nem panaszkodott.– A tudás kincsét hozta haza, több nyelven megtanult beszélni. Tisztesség, becsület, tudás: ezek voltak a jelszavai, ebben a szellemben nevelkedtünk – emlékszik vissza Magdi. Nyolcéves sem volt még, amikor édesanyja meghalt. A kisgyermekek nevelését tizenhat évvel idősebb nővérük vállalta magára. A család felköltözött Budapestre. Magdi akkor látott életében először emeletes épületet, amikor – mezítláb – elment a csepeli általános iskolába.
Dános Valérné, egy Csepelen tanító budai úriasszony vette a szárnyai alá. Amikor a kislánynak fájt a feje, a tanítónő hozatott neki zsemlét és felvágottat. A fejfájás nyomtalanul elszállt, Magdi onnantól kezdve csak neki tanult. A tanítónő nem oktatta ki soha, hogyan viselkedjen, egyszerűen mutatott neki egy mintát. Például akkor, amikor a karácsonyi szünetre hazavitte családjához budai lakásába. Évekkel később saját tanítványaival Magdi is így tett: megetette, tiszta ruhába öltöztette őket, ha kellett, a hajukat is megmosta.

Magdinak azonban meg kellett küzdenie azért, hogy pedagógus lehessen.

– Te olyan tanítói egyéniség vagy – mondta egyszer Dános Valérné a kislánynak, aki jóformán azt sem tudta, mit jelent a szó. Mégis, onnantól csak egy vágy hajtotta: tanítónő akart lenni mindenáron. A csepeli általános iskolában természetes volt, hogy mindenki tovább tanul, Magdi sem maradt kivétel. Érettségi után azonban hiába jelentkezett a tanítóképzőre. A felvételin elmondta: cigány tanítónő szeretne lenni, cigány gyerekekkel szeretne foglalkozni.

A teremben döbbent csönd fogadta szavait. Elutasították. Egy gyárban kezdett dolgozni irodistaként, itt ismerte meg férjét is. Pár évvel később ismét megpróbálkozott a felvételivel. Már „okosabb” volt, nem beszélt terveiről. Fölvették, a diplomát megszerezte. Az iskolák azonban nem tartottak igényt egy cigányra. Már a portán közölték vele: nincs takarítónői munka. Végül egy gyárbéli ismeretség segítette álláshoz a csepeli Kék Iskolában.

Több szülő azonnal az igazgatóhoz rohant, amikor meglátta a cigány tanítónőt. Az igazgató egy hónapot kért tőlük. Ha akkor is elégedetlenek, átvihetik a gyereket másik osztályba. Pár hét múlva a szülők kértek bocsánatot Magditól.

Magdi formabontó volt módszereiben is. A gyerekekkel egy szőnyegen ülve tanult. Ha elfáradtak, párnán vagy éppen tanítónőjük ölében megpihenhettek. Játszottak, és közben nem is vették észre, mennyi mindent tanulnak. Magdi viszont észrevette, hogy a cigány gyerekek nincsenek felkészülve az iskolai életre.

Nem bírják végigülni a negyvenöt perceket, nem tudnak koncentrálni, nincs motivációjuk. Másképp is bántak velük a pedagógus kollégák. Egy ikerpárt kisegítő iskolába akartak küldeni. Rendetlenek voltak, koszosak. Ám Magdi azt is meglátta bennük, amit a többiek nem: a „fejük jó”. Hazavitte, megmosdatta, megetette őket, és tanult velük. Ma már mindkét fiú mérnök. Magdi egyszer csak azon kapta magát: tele a háza gyerekekkel.

– Ha ételt és tiszta ruhát adunk a gyerekeknek, már tudnak ránk figyelni. Onnantól lehet őket tanítani is – vallja Magdi.

Közben jött a rendszerváltás; a cigányok sorra vesztették el munkájukat, lakásukat. Bejelentett lakcím nélkül pedig nem kerülhet se óvodába, se iskolába a gyerek. Magdi úgy döntött: összeszedi a csellengő gyerekeket, és nyit nekik egy óvodát. A hátrányok leküzdését segítő cigány nemzetiségi intézmény ötlete még a tragikus hirtelenséggel elhunyt gyógypedagógus unokaöccsétől származott. A tiszteletére Kovács Zoltán névre keresztelt alapítványi óvoda 1993-ban nyitotta meg kapuit Csepelen.

Az óvodában intenzív fejlesztés folyik, hogy a gyerekek iskolás korukra behozzák lemaradásukat. Most ötvenegyen járnak ide: kilencven százalékuk cigány, de valójában a szegénység a „felvételi kritérium”. Itt nem csak ételt és nevelést adnak: a gyakran konténerekben, sátrakban élő családok gyerekeit a gondozók megfürdetik, egyenruhába öltöztetik. Megoldják azt is, ha valakinek nincs cipője.

A nevelés két nyelven folyik – cigányul és magyarul –, mert Magdi szerint a cigány identitástudat megszilárdítása is rendkívül fontos. Azt szeretné, ha a gyerekek büszkék lennének cigányságukra, kultúrájukra, mert azáltal többek lesznek, nem kevesebbek. A dadusok, konyhások is az idejáró gyerekek szülei közül kerültek ki: sokuknak az óvoda az első munkahelyük.

Az óvónők között van egykori „tanodás” is. A volt ovisok ugyanis visszajárhatnak a Tanodába, ahol meleggel és étellel várják őket, és segítenek a tanulásban is. Az eredmények önmagukért beszélnek: az elmúlt húsz évben az óvoda több mint kétszáz gyereknek adott esélyt a normális életre, húszan közülük diplomát, nyolcvanan érettségit, a többiek szakmát szereztek. Magdi mégis haragszik, ha díjakat adnak neki, vagy ha politikusok mutogatják külföldi delegációknak az óvodát.

– Ha valaki fontosnak tartja, amit csinálok, akkor azt támogassa, ne engem ünnepeljen – mondja dühösen. Valódi támogatást sosem kaptak a politikától, az állami normatíva a költségek felére épphogy elég volt. Az anyagi nehézségek most úgy tűnik megoldódtak: az óvoda tavaly a Baptista Szeretetszolgálat fenntartásába került. Magdi azonban még nem elégedett.

– A probléma én vagyok. Ha nem cigány volnék, akkor ma ez az intézmény egy országos hálózat lenne – legyint lemondóan. Majd ismét feltámad benne az elszántság. – Cigány gyerekeket csak cigány tanító taníthat eredményesen; a személyes példamutatásnál nincs nagyobb erő. És mi pénz nélkül is csináljuk. Mert bizonyítani akarunk. Mert nekünk fáj.

Névjegy

Debre Istvánné 1950-ben született Bedőn, a híres Daróczi család tagja. 1981-ben szerzett diplomát a Budapesti Tanítóképző Főiskolán. 1993-ban hozta létre az ország első cigány nemzetiségi óvodáját Csepelen. Két lánya van.

Forrás: Népszabadság Online